Az első lépések és Hajni már megint a reptéren (és másnap Szingapúrban)

Nem tudom ki, mikor és hol csatlakozott be újabb kalandjaim sorába, illetve mennyire követte az eseményeket az elmúlt hetekben / hónapokban, de utólag visszagondolva a nagyobb mérföldkövek ugyanúgy Instagramon megörökített, képek formájában őrzött emlékek, mint tavaly a szakdolgozat leadás 13+1-re sikeredett lépése. Elvégre is egy kép többet mond ezer szónál, nemde?  🙂 Mindenesetre, úgy kerek az egész blogolós ötlet, ha az egész írásban is meg van örökítve, így a legelejéről indulva szedtem össze a számomra fontosabb pillanatok.


ÖSZTÖNDÍJAS LETTEM

A mostani móka és kacagás az Erasmusos és az egyéb külföldi részképzésre szóló pályázatok kiírásával indult. A jelentkezéshez szükséges papírok összerakása, diákszervezeti igazolások és egyebek begyűjtögetése és a motivációs levelek megírása felettébb izgalmas volt, tekintve, hogy bár időben elkezdtem, a végén csak az utolsó pillanatra hagytam mindent, a leadás előtti hétvégén viszont Bettit mentem ki meglátogatni… Az utolsó igazolásomért végül Fio szaladt el és találkozott velem a reptérre menet, a félig megírt motleveleim pedig Zsófi küldte tovább a Kinizsiben hagyott laptopomról, de a lényeg, hogy november 23-ra, mikor zárt a rendszer és le kellett adni a pályázatokat minden megvolt. Valahol ezen a ponton tudatosult bennem, hogy ahhoz, hogy én ezt az ösztöndíjat megkapjam a pontverseny miatt a két szak ellenére is 5.0-s tanulmányi átlag kell majd NG-n, így lelkiekben már készítettem magam, hogy nem lesz egyszerű, amire vállalkoztam. Pont ezért lepődtem meg annyira, mikor december 8-án este kaptunk egy üzenetet, miszerint 10-én délelőtt tartják a motivációs beszélgetéseket, majd miután kijött az utolsó szóbeliző is, egy rövid tanácskozás után ott helyben meg is mondták ki kapja meg az ösztöndíjat. A kitűnő átlag szükségessége elúszott, az ösztöndíjat e nélkül is megkaptam, bennem mégis motoszkált az a bizonyos „csakazértismegcsinálom”. [Erre így utólag tudnék mit írni, kiscsaládom és még 2-3 ember tudja már, de lelkükre kötöttem, hogy a hivatalos értesítésig mindenki hallgat, mint a sír, hátha csak álmodtam a dolgot.]

Egy kis kitekintés: első generációs SCRIBE-osként egy fiú és egy lány utazott a Corvinusról, mindketten Adelaide-be, de amennyire tudom a lány nem érezte annyira jól és/vagy odaillőnek (?) magát, így például karácsonyra haza is ment. A mi decemberi interjúnkhoz az is hozzátartozik, hogy én ott helyben szembesültem vele, hogy egyetlen lányként szálltam versenybe a fiúk ellen… Hogy az segített-e miután a srácok elsőként küldtek be, hogy ezen felbuzdulva a „miért pont én kapjam meg az ösztöndíjat?” kérdésre egyből kijátszottam a nemi kártyát, azaz, hogy nem küldhetnek el három fiút, vagy az, hogy tényleg ott voltam nyelvi-szakmai-akármilyen szinten a versenyben nem tudom és valószínűleg soha nem is fogom megtudni. Így vagy úgy, a lényeg, hogy megkaptam.
ösztöndíj

Node vissza az eseményekhez. A döntést azért kellett ilyen iramban meghozni és jóval a többi szóbeli előtt a már ismert pontszámításos rendszer nélkül rangsorolni, mert január közepén, mikor még javában zajlott otthon a vizsgaidőszak, nekünk már Strasbourgban kellett lennünk az első intenzíven. [Mint kiderült, a többi ország már rég tudta, hogy kiket nomináltak a programra. A franciák már a BA-juk utolsó évében ezért küzdöttek, az ausztrálok július környékén, az olaszok pedig ősszel értesültek arról, hogy ki lett ösztöndíjas.] A strasbourgi program egyébként tényleg nagyon intenzívre sikerült. Amellett, hogy ez volt az első alkalom, hogy találkoztunk a többi SCRIBE-ossal és megismertük egymást, a kávé- és ebédszünetekkel együtt is napi 8-9 órában ültünk a különféle szakmai előadásokon, vettünk részt az EU Parlamentben a szimulációs versenyen, majd alakítottuk meg egyik éjjel a nagy lelkesedésben – és megfelelő alkoholmennyiség elfogyasztása után – a Magyar-Ausztrál-Olasz Alkohol Szabadkereskedelmi Egyezményt. Az intenzívről hazatérve a hátralevő kermarkos vizsgáim szinte egytől egyig elengedtem, ami utólag nyilván bődületes badarság volt, akkor mégsem volt rá energiám, annyira elfáradtam a minimális alvás mellett végigküzdött Disneyland – vizsgák – Strasbourg trió alkotta hónap alatt.


Februárban elkezdődött a tavaszi félév, a hetek gyorsan múltak, márciusig viszont szinte semmi információ nem érkezett az ösztöndíjakkal kapcsolatban, így derült égből villámcsapásként ért az e-mail, miszerint átutalták a repjegyre a pénzt és mehetünk aláírni a szerződést is. A hirtelen jött zsebpénzből gyorsan vettem is egy új laptopot miután hisztérikus pánik közepette realizáltam, hogy pont a hetedik hét előtt kapott kékhalált a gépem és az elmúlt hat évben történt mindenem odalett azzal a beadandóval együtt, amit épp akkor írtam. Szerencsére viszonylag hamar sikerült újra életet lehelni bele, így a félévet a történtek ellenére csak együtt küzdöttük végig, az új gép pedig a dobozában várta, hogy telepítsük végre és használatba vegyem.

Hogy én is haladjak a szerződés aláírása után, a hetedik-nyolcadik heti zh áradatot (-szor két szak és egy bónusz TDK, amit pénteken döntöttem el, hogy megírok szerdára) egy TOEFL-lel vezettem le szombaton, ugyanis rájöttem, hogy vesztenivalóm nem lesz IMG_9504vele, készülni később sem fogok (tudni) egy minta feladatsor végigpörgetésénél többet, a papír viszont 4-6 hét, mire a kezemben lesz. Menet közben kiderült, hogy a szerződést elpötyögték, így újra alá kellett írnunk, de március 30-án eljött az ünnepélyes nap, amikor már nálunk is maradhatott egy példány. Az egyébként is egész könnyen, fáradtan pedig még inkább pityorgós énem akaratlanul is potyogtatta a könnyeit szemináriumon, miután szünetben elhoztam a saját példányom, de az legyen a legnagyobb baj, ha emiatt bambának néztek egy darabig… Nem először, és valószínűleg nem is utoljára láttak a Corvinus falai könnyek között.

A repjegyre kapott pénz után nem sokkal megjött az ösztöndíj 60%-a is, a bankszámlám pedig még sosem látott hétjegyűre dagadt hirtelen. Amilyen szerencsétlen tudok lenni egy darabig féltem is a bankkártyám magamnál hordani, de nem lett belőle gond. (Azért ezt így még most is lekopogom…) Szépen lassan összehasonlítottam az útvonalakat és a Perth előtti kitérő állomásait is, majd Mirunával megbeszéltük, hogy mikor érkezzünk Szingapúrba és ennek megfelelően befoglaltuk a repjegyeket is. És igen, azon felül, hogy eldöntöttem, hogy Emirates, itt már arra is figyeltem, hogy a napi x gép közül az enyém egy A380-as emeletes legyen. 😉


A félév rendületlenül zakatolt tovább, április végén megkaptuk az addigi legrészletesebb UWA-ra való hivatalos felvételihez szóló teendőkről szóló e-mailt, így a tizenharmadik-tizennegyedik heti zh-k és beadandók halmazát az ehhez szükséges papírok beszerzésével egészítettem ki.

IMG_9814Természetesen a tervezés és a post-it hegyek ellenére is kaotikus volt a helyzet és az egész folyamat jóval körülményesebbre sikeredett, mint amilyen egyszerűen megcsinálhattam volna. Voltak napok, amikor csak azért mentem haza a Kinizsiből, hogy nyomtassak, scanneljek és előkotorjam a szükséges papírok, de én voltam a mafla, mert egyszerre kellett volna mindent bescannelni, ami esetleg kellhet, ezeket nem elfelejteni feltölteni Dropboxba, hogy ne csak az otthoni gépen legyen meg minden, de éppenséggel az is segített volna, ha nem otthon veszem észre, hogy elfelejtettem hazavinni, amit be akartam scannelni. Sebaj, nincs olyan messze az a XVII. kerület, az évek során pedig úgyis gyakorlott ingázó lettem, így attól, hogy idén elkényelmesedtem, miután beköltöztem a Kinizsibe, párszor idén is bőven belefért az oda-vissza utazgatás. Azt mondjuk a mai napig nem értem, hogy a BA-s diplomából és az összes eddigi, egyetem által hitelesített tárgyteljesítési lapból miért kellett a magyar változat is az angol mellett, de ha kell, hát nincs mit tenni, irány vissza a  TO-ra, aztán egy újabb kör scannelésre.

Egyébként a teljesített tárgyakról és jegyekről kiállított angol transcript konkrétan mindhárom karról teljesen máshogy nézett ki. Volt, ahol fizetni kellett, volt ahol nem, volt, amit azonnal a kezembe adtak és olyan is, amire egy hetet kellett várnom. Az ember azt hinné, hogy legalább az egyetemen belül azonos az ügyintézés, de meglepetéééés…


Ahogy megvoltak a papírok, sorban küldtem őket Maddy-nek, az oda-vissza levelezgetés és papírozgatás alatt pedig eljött az a pont is, amikor szakirányt kellett választanunk. Erről már a múltkor írtam picit, lényegében az összes otthoni G karos mesternek megfelelő szakirányt felvehettük itt. A választás szabadsága a mai napig lenyűgöz, tanulhattam volna HR-t, amit a marketinggel versenyeztettem, mikor második alapszakra jelentkeztem, vagy logisztikát, ami most kezdett el érdekelni. Gondolkoztam, hogy marketingre menjek és megpróbálok elfogadtatni otthon tárgyakat, de akkor furcsa lett volna, ha van egy marketing szakirányos mester diplomám, míg az alapszakot a passziváltatás miatt leghamarabb is csak egy évvel később végzem el otthon. Napokon keresztül tervezgettem és vagy kismillió variációt játszottam le magamban, aztán végül csak kikértem a nálam okosabbak véleményét is. Ekkor kaptam azt a kedves tanácsot, hogy ha bármi lehet, válasszam a pénzügyet, mert az szinte verhetetlen páros lesz a marketinggel, ha azon a pályán szeretnék továbbmenni… Na a pénzügy pont nem jutott volna magamtól eszembe, mert bár imádtam előző félévben Vikivel a nemzetközi pénzügyet, a G karos pénzügy tanszéknek már a gondolata is gyomorgörcsöt okoz. Mindenesetre elgondolkoztam rajta, megnéztem a tárgylistát is, de tekintve, hogy azok túlságosan is egymásra épülnek, így keresztfélévben szinte lehetetlen becsatlakozni, plusz a meghirdetett tizenegy tárgyból ötöt egyáltalán nem is indítanak, viszonylag hamar elhessegettem a gondolatot.

A végén szinte magát oldotta meg a helyzet azzal, hogy kiderült, hogy a Corvinuson a meghirdetettekkel ellentétben mégis nemzetközi pénzügy és vállgazd szakirányra kell mennünk, azaz mindenképpen kell kint pénzügyes tárgyat csinálnom, de nem feltétlen az egész szakirányt. Egy ilyen win-win szituáció után a tárgylistát sokadszorra is átböngészve csak a marketinghez húzott ismét a szívem, így ez lett a nyertes.


A szemeszter vége felé döntöttem úgy, hogy ideje megvenni a fényképezőgépet is, amit egy Nikon vs Canon csata követett és nyert meg végül a Nikon. Okosnak biztosan elég okos, a tükörreflexhez és az állítható objektívhez még hozzá kell szoknom, viszont a bébibogyókon tesztelve megállapítottam, hogy nem volt rossz választás. Végülis, ha három izgő-mozgó (közel) másfélévessel elbír, akkor csak nem lesz nagy gond a nagy kék óceán és az épületek befogadása sem, igaz?


A hetek teltek-múltak, mindkét egyetemen véglegesítettem a szakirány választást, dolgoztam, vizsgáztam, lezárattam az NG-s félévem, összeszedtem az összes egyetemi papírt, elküldtem mindent Maddy-nek, a kiutazás pedig egyre valóságosabbnak tűnt. Eljött a júniusi intenzív ideje is, ami tényleg sokkal lazábbra lett tervezve, mint a januári és örömmel konstatáltuk, hogy újra együtt van a csapat. Miután megkaptam az utolsó papírom is, ami a kiutazáshoz és a kint tartózkodáshoz kellett, Ausztráliát egy kicsit félretéve a változatosság kedvéért DJB-s ösztöndíjpapírok után szaladgáltam a Corvinuson.

 

AZ UTOLSÓ HETEK

Valószínűleg nem meglepő, hogy az utolsó néhány otthon töltött hét volt a legmozgalmasabb az egész félév alatt, hisz a búcsúzkodás és az utolsó pillanatos tennivalók sora mintha osztódással szaporodott volna hirtelen. Visszagondolva szinte minden nap elköszöntem valakitől, de a legkedvesebb mégis a „szokásos” Rétihéjába tett séta volt. Azzal, hogy Anyu és Apu is csatlakozott hozzám, kicsit olyan volt, mint régen, az elő-diplomaosztós fotónk elkészítése és a meglepetés emlékkönyv átadása pedig még jobbra sikerült, hisz mindannyian újra együtt éltük át az elmúlt húsz év emlékeit.


A nagy út előtt mindenképpen ki akartam még menni Leightonba is elköszönni, így Fionával áprilisban egyeztettünk időpontot kinek mikor lenne a legjobb. Kicsit furcsa volt visszamenni, tipikusan az az eset, amikor semmi sem változik és mégis minden teljesen más. John és Matt felköltöztek Milton Keynesbe, John kinőtte a boltját és egy nagyobba költözött, Matt az NFL-re írt épp számot. Sloggettet előléptették, Dale-ék babája pár nappal az után született meg, hogy eljöttem, az egyetlen hiányom, hogy Mariával nem találkoztam végül. Sadie és Scott eszeveszettül megnőtt, Scott az utolsó Swanbourne-i hetét töltötte készen arra, hogy „elballagjon”, mutál és már nem ül egész nap a nappaliban a Wii előtt, míg Sadie megkomolyodott, sokkal nyitottabb lett és nem győzött elégszer bocsánatot kérni azért, ahogy régen viselkedett, mikor arra készült, hogy néhány napra belőle legyen babysitter egy hasonló korú lányhoz, mint amilyen ő volt, amikor először odakerültem. Odafigyel a világra, az egész Brexit kérdéssel tisztában van és a Sadie, aki néhány éve még edzésre sem mert egyedül elsétálni, tavaly felkerült Swanbourne legjobb végzőseinek mindkét dicsőségfalára, most pedig lelkesen itta a Pimmst, azt tervezgette, hogy mikor festesse be rózsaszínre tejfölszőke haja végét a nyárra, és folyamatosan érdeklődött, hogy mit és hogy tud segíteni otthon. Tényleg felnőttek…


Miután hazajöttem folytattam az elköszöngetéseket, néhány napig Agataval fedeztük fel Pestet, ami nekem így felért egy elköszönéssel is az egész várostól, a lehető legtöbb időt próbáltam a Szabadság hídon tölteni és az E-be is vissza-visszajártam, hogy a harmadikon kiüljek a párkányra, ami a diplomaosztós zászlókra nézett és magamba szívjam a hangulatot. Bár a legtöbb dolgot sikerült elintéznem és/vagy megkérdeznem még időben, mégis maradt néhány amatőr húzásom, amit szégyellem, de jártas utazóként is teljesen elfelejtettem. Az, hogy a fogásszal csak az egyik lyukas fogam csináltattam meg, háziorvosnál pedig nem jártam egy nagy ellenőrzésre, ahogy Mami kérte az én saram, viszont a nálam okosabbaknak üzenem jövőre a top 3-as listám, amire érdemes előre gondolni:

  • Nemzetközi jogosítvány jó, ha van az embernél, én ezt az indulás előtti 24 órán belül realizáltam. Jobb híján előkotortam az Amerikára csináltatott csodát és reméltem, hogy még érvényes lesz. Bingó, ha nem is egész évre, de legalább jövő május közepéig rendben vagyok, ha mégis vezethetnékem támadna. [Megjegyzem a mindkét irányban öt-hat sávos, plusz mindkét oldalon egy külső és egy belső leállósávos autópályát elnézve eddig nemigen támadt kedvem az autó „másik bal” oldalán bravúrozva forgalomba állni, de messze még a hazaút időpontja.]
  • A konnektor átalakítót pár nappal korábban észrevettem, hogy hiányzik, majd egy gyors online keresés után rájöttem, hogy bár UK és USA adaptor mindenhol százával van készleten, az ausztrált előre meg kell rendelni és 5-7 munkanap az átfutási ideje. Na ez így a keddi induláshoz képest péntek délután késő volt, így a sokadik Media Marktot megjárva sikerült az utolsó két darabot beszereznem. Ha okosabb lettem volna, már márciusban rendelek pár darabot tizedennyiért eBayről, amikor először eszembe jutott, hogy lassan kellene az is, de aztán csak elfelejtettem.
  • Az utolsó a pénz. Bankkártya ide, bankkártya oda, a számlámon napi limit van, azt pedig utolsó nap nem olyan mókás megemelni, amikor hirtelen eszembe jutott, hogy bár hónapokkal ezelőtt átutalták az ösztöndíj első felét, semmi készpénzem nincs váltva se Ausztráliára, se Szingapúrra. Ez volt a kisebbik probléma, a nagyobb a pénzváltó ablak mögötti meglepett tekintet, amikor mondtam, hogy mit és mennyit szeretnék. Mint rájöttem, az ausztrál dollár nem olyan kulcsvaluta kishazánkban, mint az euró, az USA dollár vagy épp a brit font, így bár nem szándékoztam rettenetesen sok készpénzzel útnak indulni, így is nagyjából az összes dollárt magammal hoztam a váltóból. (És nem, szingapúri dollárt a Deák környékén senkinél nem találtam, amit jó tudni, mert jó eséllyel visszaváltani sem fogom tudni azt, ami megmarad.)

 

Furcsa mód igazán csak az indulás napján esett le, hogy egy évre megyek el és innen nem lesz olyan könnyű hazajönni, mint Európa bármelyik pontjáról, így az előző napi halálos nyugalommal ellentétben a délelőtt kicsit pánikhangulatban telt. Ezt mégis bepakolni, azt inkább kivenni, ezt elrakni az asztalomról, azt kikészíteni, hogy ha szükség lesz rá, Anyuék könnyen megtalálják, a szobában rendet rakni, a HDD-re mindent kimenteni, a nyilatkozatokhoz a sablonok kitölteni, a fellebbezésnek éjfél a határideje, azt gyorsan megírni és bescannelni… a sor a végtelenségig lenne folytatható. Igazán sok opció nem volt, ami sikerült, sikerült, ami nem, az úgy maradt, de a reptérre csak el kellett indulni, ahogy Peti megjött, hogy kivigyen.

Csomag feladva, közös képek elkészítve, utolsó nagy puszik és vigyázok magamrák megígérve, majd irány befelé. Már a boardinghoz álltunk sorban, mikor rájöttem, hogy szinte mindenkivel csináltunk közös képet, viszont sem a hétvégén nem lőttünk el egy képet sem a három babával, sem arra nem gondoltam, hogy a babakocsiban alvó állapotához közelítő Enikőt kivegyük a reptéren legalább egy kép erejéig. Így jártam, vissza már csak nem megyek ezért… 😦


ELINDULTAM

Általában a reggel hatos géppel szoktam repülni, akkor viszont a reggeli félhomályban csak a Madárdomb kanyarját és az ötszázas utcák jellegzetes alakját szoktam kifigyelni, ahonnan tudom, hogy ideje elköszönni otthontól. Most a napsütésben már messziről világított az Elág és a Borsó utca közti színes panelsor, így a zöld házakat pillanatok alatt kiszúrtam, a Madárdombot viszont úgy kerestem hirtelen, hogy merre is van pontosan a 67-es nagy kanyarja. Gyorsan meglett, magamban elköszöntem a kerülettől, majd vártam, amíg átrepülünk a belváros és a Duna felett, aztán mikor ismeretlen területet láttam magam előtt és nem ismertem fel a főbb útvonalakat és nagyobb tereket sem, hátradőltem, beüzemeltem a TV-m és élveztem az utat.

Néhány a szokásosnál erősebb turbulenciától és a cseppet morcos mellettem ülőtől eltekintve az út simán ment, a TV-n bőven volt mit nézni, a felszolgált étel és ital pedig meglepően ízléses volt – azt már nem is mondom, hogy külön menüt is adtak mindenkinek, hogy a felszolgáláskor egyből tudjuk mondani, hogy mit kérünk. A vicces az volt, hogy míg én beértem egy kis üveg fehérborral, mellettem az indiai házaspár minden alkalommal 2-3 felest és bort kért ki magának. Félreértés ne essék, ha van rá lehetőség miért ne, csoportosan mi is ittunk rendesen anno Amerikából hazafele, de elég mókás volt nézni, hogy amint továbbment a stewardess, az új szerzeményeket milyen gyorsan a táskájukba dobták. Nem tudom mire mentek vele, hisz ők is Dubaiban szálltak át, akkor pedig egy újabb átvilágításos ellenőrzésen kellett átesni, de nem is az én dolgom, engem mindenesetre megnevettettek.


Dubai állítólag a világ egyik legnagyobb és legszebb reptere. Éjjel a kivilágított városok felett repkedni a mai napig lenyűgöz, de maga a reptér mégsem tette, persze előfordulhat, hogy ezt csak az ottani fáradtság és a helyi idő szerinti éjjel fél 12 és hajnal 3 közti csatlakozás mondatja velem. Kétszer oda-vissza bejártam a saját- és a hozzánk kapcsolódó terminált, bejelentkeztem otthon, hogy megvagyok, kiírtam magamnak, hogy Szingapúrban hogy jutok majd el a hostelba a reptérről, nevetségesen olcsón vettem egy memóriakártyát a fényképezőbe, miután Ferihegyen látszólag mindkettő megadta magát, majd leültem a kijelölt kapunk mellé és sokakkal együtt vártam, hogy végre történjen valami. A kaput megnyitották, de meglepetésemre csak egy emelettel jutottunk lejjebb, ott ugyanis egy újabb várakozó zóna volt kialakítva, ahol ismét el kellett foglalni magam. Hmm, vajon mit csinál ilyenkor az okos diák? Miután Pesten komoly NG-s hallgatóként viselkedve magamhoz vettem egy Világgazdaságot és egy Financial Timest, itt kibővítettem a gyűjteményem egy International New York Times-szal, majd kevésbé komoly hallgatóként álltam neki ezekkel „rendkívül komoly hallgató utazik” című képeket készítve selfiezni, ahogy beállt mellénk egy másik emeletes Emirates gép.

File 07-08-16 18 40 38

UI: a New York Times-ba tényleg beleolvastam, miután megláttam, hogy Krugman bácsi cikkét emelték ki a címlapon.


Utamat folytatva a Dubai-Szingapúr útvonalon sem volt semmi különös azon kívül, hogy ha ez lehetséges, még az előzőnél is nagyobbnak éreztem az ülések közti teret és a két indiait két brit „padtársra” cseréltem le. Az út nagy részét átaludtam, így nem sokat tudok mesélni, hogy mi történt, csak akkor keltem fel menet közben, amikor dobott egy akkorát a gép, hogy mellettem a lány elsikoltotta magát, majd majom módjára csimpaszkodott hirtelen a barátja karjába.

Ébredés után véletlenül más reggelit kaptam, mint amit kértem, de lehet jobb is így, az English breakfast-ot nem lehet elrontani, az ismeretlen nevű valamit pedig senki nem választotta a környékemen. Miután mindenki felkelt és visszakapcsolták a lámpákat, kiosztották a bevándorláshoz szükséges „bejelentkezési szelvényeket”, vagy mi a csodát is, amit a landolás után kellett odaadni, mikor el akartuk hagyni a repteret. Ezzel bő másfél órát álltam sorban, így mire sorra kerültem, bőven lement a gépünkhöz kijelölt futószalag is. A megmaradt csomagok oldalt voltak félretéve, hogy össze lehessen őket szedni, majd négy belga hátizsákos túrázóhoz csatlakoztam, akikkel együtt kerestük meg a helyi tömegközlekedést és indultunk el a belváros felé.


SZINGAPÚR

Kezdjük egy egy perces néma csenddel a szingapúri élménybeszámolót, ugyanis bár már többször ejtettem el különböző magasságokból és felületekre érkezve szegény telefonom, a szingapúri vakáció első napján sikerült ezt úgy megejteni, hogy azonnal tropára tört a képernyőm. A telefon valószínűleg a védőtoknak köszönheti, hogy egyébként még működik, csak a kijelző védő fóliát nem szabad leszedni, mert az tartja igazán össze, hogy tudjam is használni rendesen az érintőképernyőjét.
Már nem is emlékszem ki mondta, de  valakinek az első reakciója az volt, hogy jobb ez, mintha megint a kezem törtem volna el első nap… és milyen igaz!

 

Szingapúr az eddigi legellentétesebb város, ahol valaha jártam. A belváros csodaszép, az üzleti negyed felhőkarcolói már messziről látszanak, az ételkínálat pedig utcáról utcára úgy változik, mint egy kaméleon színe attól függően, hogy hol jár éppen, a belvároson kívüli részeken viszont sokkal jobban kijön a szegénység és a kulturális különbségek, mint azt gondoltam.

Magyarra sajnos nem igazán lefordítható a nyelvi humor, de Szingapúr a „fine city”, a szuvenír boltok pedig látszólag úgy kapták fel ezt a megkülönböztető jelzőt, mintha ez adná az ország egyedi brand-jét. Mikor felmerült, hogy mennyi alkohol is lehet a bőröndömben én kicsit utána olvastam a mi legális mi nem kérdésnek, Mirunát viszont sikerült meglepni néhány dologgal, például azzal, hogy rágógumit bevinni az országba és úgy egyébként rágógumizni is illegális… Nyilván egyszerűbb tisztán tartani a várost – ami egyébként tényleg makulátlan, hisz a szemetelésért is megbüntetnek – mégis furcsa. Számomra mégsem ez, hanem a tömegközlekedési eszközökön, metró aluljárókban, stb hatályos enni és inni tilalom a legfelfoghatatlanabb. Az Egyenlítőhöz ilyen közel feltételezné az ember, hogy meleg van és a folyadék utánpótlás valahol a Maslow piramis legalján szereplő létfenntartáshoz szükséges minimum, de a helyieket ez a legkevésbé sem zavarta, csak nekünk kellett hozzászoknunk az új szabályhoz.


A program a lehető legturistásabbra sikerült, nem voltunk ott túl sokat, így csak az igazán jellegzetes pontokat kerestük fel a belvárosban és messzebb nagyon nem is mentünk. A Singapore Flyer óriáskerékre szívesen felültünk volna, de első nap eltoltuk, később pedig akkor is folyton lógott az eső lába, amikor nem áztunk el teljesen, ilyenre felülni viszont csak igazán tiszta időben érdemes. A kedvenc helyünk határozottan a Marina Bay-nél volt, ahol naponta többször is megfordultunk, annyira tetszett mindkettőnknek a hangulat. Az öblöcske a város szívében, a felhőkarcolók, amik körülvették és a virág formájúra kialakított múzeum épülete csak néhány látnivaló, amit minden turistatérkép jelöl, de tényleg nem érdemes kihagyni a környéken. Itt található még az a három pilléren álló, hajó formájúra kialakított „tetővel” rendelkező híres hotel is, aminek a város feletti medence adja a különlegességét, én pedig elhatároztam, hogy legyen akármilyen drága is egy éjszaka – megnéztem –, hazafele biztos, hogy kiveszek egy szobát egy éjszakára, mert a medencéhez csak a hotel vendégei juthatnak fel. Biztos vagyok benne, hogy életre szóló élmény és ki tudja, hogy visszajutok-e egyáltalán Szingapúrba? 🙂 (Egyébként a hotel belülről is csodaszép, véletlenül találtunk rá, de van egy egészen eldugott átjáró, ami a Marina Bay Gardens-re ad egy kisebb kilátót és konkrétan a hotelen megy keresztül.)

A Marina Bay mellett található a hotel túloldalán a Marina Bay Gardens, ami egy óriási, többnyire nyitott és szabadon bebarangolható óriási kert. Vannak fizetős részek, például a mesterségesen kialakított „fák” között a magasban egy külön ösvény vezet át, a sor túl hosszú volt, mikor odaértünk a jegypénztárhoz ahhoz, hogy beálljunk. E helyett mentünk tovább, sétálgattunk szabadon és este a fényshow-ra mentünk vissza. Nem túl hosszú, nagyjából 15 perc az egész, de gyönyörű, ahogy változnak a színek és szól egy kis zene alatta. Miruna tudja melyik filmet forgatták ebben a kertben és azon a bizonyos fák közötti ösvényen, én már elfelejtettem a címét, de plusz pont a filmhelyszín felkereséséért!

Másnap délelőtt amíg Miruna a nagykövetségen járt, én kíváncsiságtól vezérelve meglestem magamnak a Vodafone irodaházat. Kismillió másik multi is az épületben nyitott irodát, az otthoniakkal ellentétbe viszont, amíg Andika javaslatára a szingapúri kopimat (helyi kávé) iszogattam, itt csak öltönyös és kosztümös embereket láttam ki- és bemenni onnan. A hostelbe visszatérve Mirunába érthető módon nem volt egyszerű életkedvet lehelni, – a vízumát sajnos nem kapta meg és senki nem mondott semmi bíztatót, csak azt, hogy várnia kell, a repjegyét pedig bebukta és nem utazhatott velem tovább másnap este – én mindenképpen ki akartam használni azt a rövid időt, amit a városban töltöttünk, így próbálkoztam. Az üzleti negyed után így jött egy éles váltás és irány együtt Little India. Hiába vettük le a szandálunk és álltunk meg a templom ajtóban, ahol tábla figyelmeztetett a helyes és kellőképpen sokat elfedő öltözetre, őszintén mondhatom, hogy soha annyira nem néztek még ki sehonnan, mint mikor ott a jócskán térd fölé érő és ujjatlan ruhánkban megjelentünk.

Szombat délelőtt kicsekkoltunk a hostelből, én ott hagytam a cuccaim – emlékeztető mindenkinek, de főleg magamnak: attól, hogy nem akarsz feleslegesen cipekedni, merész dolog az útleveled és az ausztrál vízumod ott hagyni egy hátizsákban, amikor este utaznál tovább – Mirunáét pedig összeszedtük és átköltöztettük a város másik felére a családjuk egy távoli ismerőséhez, hogy legalább a szállást ne kelljen fizetnie tovább, amíg megkapja a vízumát. Az ismerős elvitt minket egy brunch-ra, amiben az volt az érdekes, hogy ismét egy számunkra új kerületben jártunk, ami elmondása szerint kifejezetten népszerű a külföldről Szingapúrban lokalizált emberek között. A hangulat valamelyest tényleg tükrözte is ezt, a körülöttünk sétálgató emberek, a boltok, az utcakép, minden kicsit más volt. A tízórai / ebéd után elköszöntünk, ők megbeszélték, hogy mikor találkoznak majd este, mi pedig elindultunk Sentosa szigetére, ahol a Universal Studios és egyéb izgalmas kalandparkok várják az embereket.

Mivel csak néhány órám maradt mielőtt vissza kellett volna mennem a reptérre én sietősebbre fogtam volna és csak a nagy kastély érdekelt volna igazán a bejárat környékén, Miruna viszont olyan bús volt, hogy hagytam magam végigrángatni az összes tengerparton, ahol legalább a lábunk érte egy kis víz. Innen battyogtunk át egy kis szigetecskére, ahol az ázsiai kontinens legdélebbi pontját jelző tábla is található, ellőttünk néhány képet, majd mondtam neki, hogy maradjon nyugodtan, nekem indulnom kell vissza, mert már így is bő fél órával később voltunk, mint ahogy én eredetileg szerettem volna elindulni. Itt kicsit ugyan megsértődött, de végül jött velem, meglepetésünkre viszont a sor óriási volt a város felett közlekedő „kisvonatra”, ami a város és a sziget között közlekedett, így újabb bő húsz percet vártunk, hogy felférjünk egyre. Ideges voltam? Kezdtem az lenni… Ő ráért, nekem viszont ment este a gépem. Ahogy várakoztunk sikerült olyan bűntudatot keltenie bennem, hogy a bejáratnál lévő állomásnál csak leszálltunk, miután a középső állomásnál szinte senki sem volt, hogy fotózkodjunk a kastéllyal, de ahogy leszálltunk és elhagytuk a kisvonatot, láttuk, hogy itt a másik végállomásnál kivártnál is háromszor olyan hosszú volt a sor.

Utólag visszagondolva teljesen jogos, hisz a Universal Studios bejáratánál voltunk, a nap vége felé pedig nyilván mindenki a város felé akart már menni és nem a sziget belsejébe. Megkérdeztem egy ott dolgozót, hogy kb mennyi idő, mire sorra kerül valaki, a válasz viszont cseppet sem volt megnyugtató. Az idegesség helyett kezdtem pánikolni és úgy érezni magam, mint mikor Fioval ragadtunk a londoni csúcsforgalom közepén a reptérbuszon és értünk ki az utolsó utáni pillanatban a reptérre, míg körülöttünk sorra késték le a gépüket a buszon utazók, Miruna viszont halálosan nyugodt volt. Mondtam neki, hogy menjen, fotózza le, én beállok a sorba, ő pedig azt, hogy egyedül nem megy, keressem meg én, neki úgyis lesz ideje visszajönni. Na ezen a ponton mondtam, hogy én biztos nem, mert már nem érdekel, viszont akkor futás vissza a középső állomásra, ahol nem voltak annyian. Igazam lett, alig tíz perc alatt felfutottunk egy állomásnyit és a kisvonaton álltunk, ahol végre kezdtem megnyugodni, hogy bár késésben vagyok, ha a metróval nem lesz baj, én is rendben leszek. Szerencsémre nem lett baj, visszaértem a hostelba, gyorsan írtam az otthoniaknak, hogy elindultam a reptérre, fogtam a csomagom és elindultam. Időben odaértem, becsekkoltam, feladtam a bőröndömet és hátradőltem, hogy innen már minden rendben.

A szingapúri reptér egyébként hatalmas és nekem sokkal jobban is tetszett, mint Dubai. Hogy csak néhány dolgot említsek, ami még így két hét elteltével is eszembe jut, van pillangókert és botanikus kerthez hasonlító dolog is, egy mozi, ahol folyamatosan játszanak különböző filmeket, hagyományos-, masszázs- és elfekvős fotelek is a hosszú várakozási időre, gyerekrészleg és színezők – igen, én is beálltam színezgetni – kismillió kávézó, étterem, kisbolt, de még a minimum hat órás csatlakozásra érkezőknek egy ingyenes városnéző túrát is szerveznek. Egyelőre úgy néz ki, hogy hazafele hajnal egy-kettő fele indulok majd Szingapúrból az A380-assal, de simán lehet, hogy már délután kimegyek, ha úgy adódik, annyi ott a lehetőség, hogy unatkozni akkor sem fogok, ha hamarabb kint vagyok.


Szingapúrból Perth felé Kuala Lumpuron keresztül – tudom, hogy visszafelé repültem egy órát, de ilyen csatlakozásuk volt csak – mentem egy helyi fapados légitársasággal, a Malindo Airrel. A légitársaság különlegessége, hogy bár fapados, a színvonal a legkevésbé sem az. Már a legolcsóbb jegyben is benne van a 30 kg-os csomag és a fedélzeten felszolgált étel és ital, hogy az ülésekbe épített TV-k ne is említsem. Nagyon fiatal még a cég, talán 18 gépük van csak összesen, de határozottan jó úton vannak ahhoz, hogy nagyok legyenek.

File 07-08-16 22 03 44

Az út egyébként itt is zökkenőmentesen telt, viszont az éjjeli csatlakozás közel nyolc órája egyedül nagyon hosszú volt, de a reptér meglepően nagy és biztonságérzetet keltő volt, így nem volt semmi gond. Arra mondjuk az éjszaka közepén kellett rájönnöm, hogy éjjel az ilyen reptereken farkastörvények uralkodnak, ugyanis mire az egyébként kétpercnyire lévő mosdóból visszatértem, a két fotelből összetolt ágyikóm aljas módon elfoglalta valaki. Éreztem, hogy legalább a párnám ott kellene hagyni jelzés értékkel, ha már a laptoppal, fényképezővel, vízummal és egyéb kincsekkel teli hátizsákom vittem is magammal, mégsem tettem, így új helyet kellett kerestem. Nem mondom, hogy ez után túl sokat vagy túl kényelmesen aludtam volna, de boarding után a gépre szállva volt bő öt órácskám mielőtt izgalommal telve megérkeztem a végcélomhoz és végre Perth-ben landoltam.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s